Az elvárásokról, folytatás

 2011.02.28. 10:04

Kissé szokatlan formában folytatom a múltkori elmélkedést: egy kedves barátommal leveleztünk erről a dologról, az ő gondolatait és a saját válaszaimat fogom közzétenni túl sok szerkesztés nélkül, remélehetőleg tanulságos lesz.

Ő:
szóval elvárások:
így, ebben a formában ijesztően soknak tűnik ez a kevés is, jobb vele finoman bánni kifelé is és önmagadban is.

mire én ezt válaszoltam:
ó, ha te azt tudnád, hogy mennyi megalkuváson mentem én keresztül, és mennyi újabb és újabb esélyt adtam embereknek csak azért, mert volt bennük egy, csak egyetlenegy pici dolog, amiről úgy gondoltam: 'ezért nekem megéri'..
az érzelmeken nehéz uralkodni, ha valakit megszeretek, ahhoz akkor is ragaszkodom, ha ép ésszel felfogom: nem nekem való, nem neki való vagyok.
szóval az 'elvárások' nem megannyi dealbreaker, hanem inkább egy ideális kívánságlista, amelyről lehet szemezgetni, ha nem teljesül mindegyik, az se baj, de legalább egy azért nem ártana.
Egyedül a műveltségből nem vagyok hajlandó engedni, valamint a szolgalelkűség is necces, mert a mindenre engedelmesen bólogató igendrágám, nemdrágám, ahogyszeretnéddrágám fajtától egyrészt falramászok, másrészt kihozza bennem a zsarnokoskodó szörnyeteget és őt pedig nem szeretem.
de persze tudom jól, hogy a művelt, önálló pasasok tömegét így harminc felett már nem kell elrugdosnom a küszöbömről :)
épp ezért kezdek kicsit úgy is lenni a dologgal, hogy a társadalmilag idealizált, huszonkorán esetleg huszonkésőn férjhezmenős, babaprojektes hajó már elúszott, 'normális' életem úgyse lesz már, akkor meg mi a fenéért alkudozzak és miért ne várnék egy igazán jóra, hiszen családalapítás, otthonteremtés terén már nem vagyok rászorulva?

Mire ő:

a babaprojekt sem úszott el feltétlenül, majd 35. szülinapodon nekiállhatunk erről siránkozni...
viszont, ami meg tutira előtted van: nyugdíjasévek, és az addig vezető út, ami a zembereknek ritkán sikerül normálisra, neked viszont nincs egy elhamarkodott házasság az életedben, pár gyerek, önmegvalósításod hiáyának az érzete, tapasztalatlanság, hogy hogyan javíts az életeden...

Mire én:

siránkozzék a halál, nem szeretnék gyereket :) de szép a kép, amit leírsz, de szerintem nem kell semmit sem idealizálni - sem a hagyományos életet, sem azt, ami nekem 'jutott' vagy amit én alakítottam magamnak, ahogy tetszik -, elfogadni és a lehető legjobbat csinálni belőle, a másik életforma lenézése nélkül, erre törekszem. 

Mit szeretnék?

 2011.02.24. 20:26

Egy másik népszerű felfogás, hogy a boldog/kevésbé boldog szinglik hihetetlen elvárásokat támasztanak a jelöltekkel szemben, ezért nincs soha senkijük. Megpróbálom tárgyilagosan sorbavenni, hogy én mit szeretnék egy kapcsolatban és mi az ideálom.

(Hogy a kívánságlistával szemben álló önképpel is tisztában legyen az olvasó: rólam és amit nyújtani tudok, a következő posztban lesz szó.)


Mit is szeretnék?

Az  ilyen 'őszinteség, nyíltság' stb alapértelmezett közhelyeket kihagynám, annyira magától értetődők, és inkább a konkrét tulajdonságokról írnék. A legfontosabb a műveltség: a férfi legyen a nagyvilág iránt érdeklődő, sok témához hozzászólni tudó valaki, akivel mindenről el lehet beszélgetni. Lehet, nagyon konzervatív vagyok, de hülyén érzem magam, ha én vagyok az okosabb/műveltebb egy kapcsolatban. Szeretnék felnézni rá.
Szinte ugyanennyire fontos a humor is, lehessen együtt nevetni.
A pénz soha nem volt fontos, mivel korán önállósodtam és megtanultam, hogy ha élni akarok, ahhoz mindent nekem kell előteremteni. Emlékszem, eddigi legnagyobb szerelmem első randira egy rozsdás, foltozott, ütött-kopott kisautóval érkezett, utána még két évig jártunk vele, már amikor volt pénzünk megtankolni, és mégis milyen boldog voltam! Autó, fizetés, ilyen szempontok nem fontosak, azonban az ambíció és a haladni vágyás annál inkább. Nem igénylem, hogy eltartsanak, de én sem akarok eltartani senkit. Egy hozzám hasonló, önálló valaki illene hozzám :)
A külsőről: persze fontos, hogy legyen egyfajta vonzalom, de konkrét ideálom nincs (ha mégis, akkor az a mackós alkat), előre kizáró okot így hirtelen nem tudnék mondani, talán a túlzott gigerli és az ápolatlan fajta az, amit egyáltalán nem tudok elképzelni. Ilyesmi, hogy kockahas, szem-, hajszín, magasság, soha nem tudtak lázba hozni.

Ha konkrétabb dolgokról van szó: akkor szeressen főzni, meg enni, mert én is szeretek. :) szeressen múzeumba, moziba járni, kirándulni, és legyen valami hobbija, mert nekem is van. Menjen el a haverokkal sörözni, de néha vigyen el engem is. Legyen ragaszkodó, de nem kullancsként tapadó. A romantika opcionális, jólesik, de megvagyok nélküle. Ne szeresse a hülye játszmákat, legyen egyenes és szókimondó. Állítson le, ha PMS hisztit csapok (előfordul). Ne legyen szolgalelkű, legyen saját véleménye. Merjen vitatkozni! :)
 

Hirtelen ennyi jut eszembe, illetve nem hirtelen, mert jópár napig gondolkoztam ezen a poszton. De ha még beugrik valami, updatelek.

Címkék: szerelem párkapcsolat magány szingli egyedüllét blodogtalanszingli boldogtalan szingli

Valentin-nap

 2011.02.15. 21:16

Minap az irodában ebédeltünk a kolléganőkkel és hát persze szóba került a Valentin-nap. Ki mit csinál a párjával, stb. Egyik kolléganőm panaszkodva mesélte, hogy a férje csak csokit vett neki, pedig ő aranyékszert szeretett volna kapni. A többiek helyeselve bólogattak, hogy hát igen, ha az ember aranyékszerre számított, akkor bizony csalódás a csoki.

Én pedig csendben ültem és piszkáltam az ebédemet és arra gondoltam, hogy mennyire örülnék, ha a pasimtól akár csak egy puszit kaphatnék és nem abban a helyzetben lennék épp, hogy napok óta nem ad magáról életjelet. Valamiért az aranyékszert követelő kolléganő kívánatosabbnak bizonyult a kapcsolatok piacán és már nem is igazán van erőm megkérdőjelezni, hogy ez miért van így.

Címkék: szerelem párkapcsolat magány szingli egyedüllét blodogtalanszingli boldogtalan szingli

A nagy megégés

 2011.02.15. 20:20

Tavaly nyáron történt, hogy összejöttem egy aranyosnak ígérkező sráccal, akivel azonnal sikerült megütni a közös hangot, azonos hullámhosszon voltunk, lelkes voltam. Így utólag nagyon rövidnek tűnik a három hónapos lefolyási idő, első randitól az utolsóig, de amikor benne voltam, iszonyú lassú, vontatott szenvedés volt. Az első találkák mesésen jók voltak, hamar szerelmet is vallott (ez volt az első vészharang, amit elhallgattattam magamban), aztán külön-külön elmentünk nyaralni, ő az ő szüleihez, én az enyéimhez. A szabadság alatt nagyon ritkán hallatott magáról, de bemagyaráztam magamnak, hogy bizonyára elfoglalt, ne nézzem annyit a telefont, attól nem fog rá több sms érkezni. Amikor mindketten visszatértünk a városba, újabb és újabb betegségekre hivatkozva mondta le egymás után a randikat. Nem tudtam mire vélni a dolgot, illetve tudtam, de nem akartam elhinni, hogy csak hiteget, elvégre miért javasolna találkát, ha utána úgyis lemondja? Ráadásul sorozatban?  Az is furcsa volt, hogy amikor találkoztunk, akkor csak nálam voltunk, nála soha. Utólag persze nem nehéz rájönni, hogy ez miért lehetett így, de akkor erre is gyártottam képtelenebbnél képtelenebb kifogásokat. Talán erre mondják, hogy a szerelem vak, ámbár a szívem mélyén nagyon jól tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Fuldokló hajótöröttként kapaszkodtam minden apró jelbe, amely arra utalhatott, hogy mégis együtt lehetünk.

Amikor teljesen figyelmen kívül hagyta a harmincadik születésnapomat, (ez azok után történt, hogy az övére tökéletes estével: gondosan kiválasztott csendes, hangulatos csúcsétteremben vacsorával, majd édeskettes pezsgőzéssel készültem) valami elpattant bennem és közöltem, hogy ez a stílus nekem nem smakkol és ne játszadozzon velem, hanem mondja meg őszintén, hogy mit akar. Azóta sem hallottam felőle. Ennek idestova másfél éve. Nem mondhatom, hogy hiányzik, de a másik értelmetlen kínzását soha nem fogom megérteni és ez tüske maradt bennem. Azóta úgy gondolom, hogy pusztán vagy elsődlegesen a szerelemre nem lehet stabil kapcsolatot építeni; számomra fontosabb a bizalom, tisztelet, barátság. A szédítő szerelem most már csupa olyan kellemetlen dologhoz kapcsolódik bennem, mint a csalódás, a becsapás, elhagyás, megalázás érzése, szóval egyáltalán nem vágyom rá. A paradox az, hogy egy társra viszont igen. Egy társra, akit megbecsülhetek, akire támaszkodhatok és aki támaszkodhat, számíthat rám mindenben. De erről az ellentmondásról majd egy másik posztban bővebben.

Címkék: szerelem párkapcsolat magány szingli egyedüllét blodogtalanszingli boldogtalan szingli

Bemutatkozás

 2011.02.15. 19:07

 Napjainkban elterjedt vélekedés, hogy a legtöbb szingli, főleg a harmincon túli nők, önként vállalták ezt az életformát, önző módon élik világukat és eszük ágában sincs megállapodni, avagy gátlástalanul válogatnak, felelőtlenül megfeledkezve arról, hogy esetleg nem jár nekik a herceg a fehér lovon. A boldog, felhőtlen életű szingli mitikus figurává nőtte ki magát és kevés ellenpéldát látok, amely ennek a sztereotipiának ellentmondana. Vagy tényleg ennyire gyakori a boldog szingli, vagy a kevésbé boldogak nem hallatják a hangjukat. 

Saját történeteimmel szeretném árnyalni a képet. Harmincon túli egyedülálló nő vagyok és bár minden bizonnyal nem teljesen önhibán kívül vagyok egyedül, nem mondhatnám, hogy nem vágyom egy társra, akivel megoszthatom az életem és akit a tenyeremen hordozhatok. Lehet, hogy rossz helyen, rosszul, rosszkor próbálkozom, az is lehet, hogy nem vagyok társnak való, vagy egyszerűen nem volt még szerencsém. Sokakban minden bizonnyal megerősítem a hitet, hogy a szingli, avagy vénlány, saját sorsának kovácsa és megérdemli az egyedüllétet. Mások talán érdekesnek találják majd a történeteket, amelyek kronológiai sorrendre való tekintet nélkül, amolyan ömlesztett formában érkeznek majd, ahogy épp eszembe jutnak a dolgok. Annyit ígérhetek, hogy őszintén, lehetőleg önkritikusan és önsajnálat nélkül fogok írni és a jóindulatú véleményeket meghallgatom, megköszönöm. 

Címkék: szerelem párkapcsolat magány szingli egyedüllét blodogtalanszingli boldogtalan szingli

süti beállítások módosítása