Tavaly nyáron történt, hogy összejöttem egy aranyosnak ígérkező sráccal, akivel azonnal sikerült megütni a közös hangot, azonos hullámhosszon voltunk, lelkes voltam. Így utólag nagyon rövidnek tűnik a három hónapos lefolyási idő, első randitól az utolsóig, de amikor benne voltam, iszonyú lassú, vontatott szenvedés volt. Az első találkák mesésen jók voltak, hamar szerelmet is vallott (ez volt az első vészharang, amit elhallgattattam magamban), aztán külön-külön elmentünk nyaralni, ő az ő szüleihez, én az enyéimhez. A szabadság alatt nagyon ritkán hallatott magáról, de bemagyaráztam magamnak, hogy bizonyára elfoglalt, ne nézzem annyit a telefont, attól nem fog rá több sms érkezni. Amikor mindketten visszatértünk a városba, újabb és újabb betegségekre hivatkozva mondta le egymás után a randikat. Nem tudtam mire vélni a dolgot, illetve tudtam, de nem akartam elhinni, hogy csak hiteget, elvégre miért javasolna találkát, ha utána úgyis lemondja? Ráadásul sorozatban?  Az is furcsa volt, hogy amikor találkoztunk, akkor csak nálam voltunk, nála soha. Utólag persze nem nehéz rájönni, hogy ez miért lehetett így, de akkor erre is gyártottam képtelenebbnél képtelenebb kifogásokat. Talán erre mondják, hogy a szerelem vak, ámbár a szívem mélyén nagyon jól tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Fuldokló hajótöröttként kapaszkodtam minden apró jelbe, amely arra utalhatott, hogy mégis együtt lehetünk.

Amikor teljesen figyelmen kívül hagyta a harmincadik születésnapomat, (ez azok után történt, hogy az övére tökéletes estével: gondosan kiválasztott csendes, hangulatos csúcsétteremben vacsorával, majd édeskettes pezsgőzéssel készültem) valami elpattant bennem és közöltem, hogy ez a stílus nekem nem smakkol és ne játszadozzon velem, hanem mondja meg őszintén, hogy mit akar. Azóta sem hallottam felőle. Ennek idestova másfél éve. Nem mondhatom, hogy hiányzik, de a másik értelmetlen kínzását soha nem fogom megérteni és ez tüske maradt bennem. Azóta úgy gondolom, hogy pusztán vagy elsődlegesen a szerelemre nem lehet stabil kapcsolatot építeni; számomra fontosabb a bizalom, tisztelet, barátság. A szédítő szerelem most már csupa olyan kellemetlen dologhoz kapcsolódik bennem, mint a csalódás, a becsapás, elhagyás, megalázás érzése, szóval egyáltalán nem vágyom rá. A paradox az, hogy egy társra viszont igen. Egy társra, akit megbecsülhetek, akire támaszkodhatok és aki támaszkodhat, számíthat rám mindenben. De erről az ellentmondásról majd egy másik posztban bővebben.