Napjainkban elterjedt vélekedés, hogy a legtöbb szingli, főleg a harmincon túli nők, önként vállalták ezt az életformát, önző módon élik világukat és eszük ágában sincs megállapodni, avagy gátlástalanul válogatnak, felelőtlenül megfeledkezve arról, hogy esetleg nem jár nekik a herceg a fehér lovon. A boldog, felhőtlen életű szingli mitikus figurává nőtte ki magát és kevés ellenpéldát látok, amely ennek a sztereotipiának ellentmondana. Vagy tényleg ennyire gyakori a boldog szingli, vagy a kevésbé boldogak nem hallatják a hangjukat. 

Saját történeteimmel szeretném árnyalni a képet. Harmincon túli egyedülálló nő vagyok és bár minden bizonnyal nem teljesen önhibán kívül vagyok egyedül, nem mondhatnám, hogy nem vágyom egy társra, akivel megoszthatom az életem és akit a tenyeremen hordozhatok. Lehet, hogy rossz helyen, rosszul, rosszkor próbálkozom, az is lehet, hogy nem vagyok társnak való, vagy egyszerűen nem volt még szerencsém. Sokakban minden bizonnyal megerősítem a hitet, hogy a szingli, avagy vénlány, saját sorsának kovácsa és megérdemli az egyedüllétet. Mások talán érdekesnek találják majd a történeteket, amelyek kronológiai sorrendre való tekintet nélkül, amolyan ömlesztett formában érkeznek majd, ahogy épp eszembe jutnak a dolgok. Annyit ígérhetek, hogy őszintén, lehetőleg önkritikusan és önsajnálat nélkül fogok írni és a jóindulatú véleményeket meghallgatom, megköszönöm.